22.rész

- Te utolsó pöcs! Most tényleg kinyírlak! - megperdült a tengelye körül és ismét rátámadt az állát simogató férfira.

- Próbáld csak meg! - nevetett fel, majd állásba tornázta magát.

Suga egyenesen nekirontott. Ettől a férfi ismét hátra esett, majd fölé térdelt és ott ütötte ahol csak érte. Szájából vér szivárgott, s az arca kissé megduzzadt. Sajnálni akartam, de nem ment. Valami azt súgta, hogy megérdemelte azt, amit kapott.

- Basszátok meg! Segítsetek már! - üvöltött torka szakadtából társaira.

S azok, mint az engedelmes pincsikutyák, ugrottak a főnökük szavára. Megragadták Suga-t a karjainál fogva, lerángatták róla és nekivágták a falnak.

Segíteni akartam rajta, de a végtagjaim lefagytak. Meg sem bírtam mozdulni.

Összeszorítottam a szemeimet, hogy ne kelljen látnom, de a hangokat sajnos nem tudtam kizárni. Suga fájdalmas üvöltése, a támadóim örömittas röhögése még több könnyet csalt a szemembe. Ez mind az én hibám. Suga-t miattam bántják.

- Jimin szemszöge –

Hangos kiáltás hallatszott valahonnan a távolból, majd a zacskó, amit Suga-ra bíztam a földön kötött ki. Konzervek és gyümölcsök gurultak szanaszét. Leesett állal figyeltem, ahogy egyre jobban távolodik tőlem Suga.

A rohadt életbe! Most mehetek utána!

Mire utolértem volna befordult egy sötét utcán. Miért kell neki most hirtelen hőst játszania?

A falhoz lapultam, s óvatosan közeledtem a hangforrása felé. Nem fogok olyan felelőtlenül berohanni, mint Suga. Nincs kedvem egy ismeretlenért az életemet áldozni.

- Te utolsó pöcs! Most tényleg kinyírlak! - üvöltötte teli torokból Suga.

Minden idegszálam megfeszült.

- Próbáld csak meg! - érkezett rá a válasz egy rekedtes, mély hangon.

Egy hajszál választott el attól, hogy berohanjak, de türtőztettem magam, s füleltem. Simán leszűrhető volt, hogy heves verekedésbe kezdtek.

- Basszátok meg! Segítsetek már! - kiáltott ismét a férfi.

A következő pillanatban pedig Suga szitkozódni és üvölteni kezdett majd hirtelen elhallgatott, s ellenfelei röhögésben törtek ki.

- Kellett neked a nagyok dolgába ütnöd az orrod. - puff - Legközelebb majd meggondolod, kibe kötsz bele. - puff - Kwan fogjátok meg! Elvisszük őket egy csendesebb helyre, ahol lerendezhetjük a dolgokat. Ennyivel nem ússza meg a kis pöcs!

Micsoda?! Azt nem hagyom! Bemegyek!

Még időben sikerült megkapaszkodnom a falban, így megakadályoztam, hogy egy hatalmas hibát kövessek el. Egyedül semmire sem megyek! Csak engem is kinyírnának.

Hirtelen remek ötletem támadt. Ha legyőzni nem, legalább követni tudom őket. Megjegyzem az utat és a helyet, majd leadom a drótot J-Hope-éknak. És velük együtt fél kézzel elbánunk ezekkel a puhapöcsű nyomorékokkal.

- Mira szemszöge –

- Hol vannak már Suga-ék?! – Rap Monster fel-alá járkált a szobában – Már vagy két órája elmentek. Általában félórán belül vissza szoktak érni.

- Nyugodj már le. Biztos benéztek egy kocsmába hazafele jövet. – ült le a földre J-Hope, majd azonnal csatlakozott hozzá kuncogva Hana is.

Teljesen megfeledkeztem a lányról az elmúlt hetekben. Egyszer sem jött be a kórházba meglátogatni. (Miért is tette volna.) Még a fiúk sem beszéltek róla. De sajnos vissza kell térnem a valóságba. Ő itt van. Ráadásul Hopa-al.

Megráztam a fejem. Nem érdekel, ha J-Hope-al van! Legyenek csak boldogok! Óvatosan vetettem egy pillantást a fiúra, ám azonnal feltűnt neki, s egy perverz mosolyt villantott rám. Gyorsan elkaptam a fejemet és kibámultam az ablakon.

A nap már rég lenyugodott, helyette a hold, s apró csillagok világították be az eget. Lelki szemeim előtt felvillant a kép, mikor J-Hope a kórteremben majdnem megerőszakolt. "Most pedig hagyd, hogy emlékeztesselek az irántam való érzelmeidre." A szavai most is ott visszhangoztak a fejemben. Vajon mit értett ez alatt? És miért velem-

- Mira! - szakított ki J-Hope a gondolataimból.

Feltekintettem a fiúra, aki immár előttem állt. Fekete kócos haja kuszán, összevissza meredt az ég felé. Sötét szemeivel engem pásztázott. Olyan volt, mintha csupán a pillantásával megpróbált volna levetkőztetni. Zavartan kaptam el a fejem, s nagy nehezen állásba tornáztam magam.

- Figyelj, Mira! Beszélnünk kell! - meg próbálta megragadni a karomat, de még időben elrántottam, s kisiettem a szobából.

Legyen csak a hőn szeretett barátnőjével, engem pedig hagyjon békén. Elegem van belőle!

Mérgesen, fújtatva vonultam a sötét folyosókon céltalanul. Egyedül akartam lenni. A szobában mindenki boldognak és felszabadultnak tűnt. Csak én érzem rosszul magam. Alig pár órája váltunk el Lia-tól, de valamiért mégis úgy tűnik mintha egy hete lett volna. Ráadásul ötcsillagos helyről nézhettem J-Hope és Hana romantikus pillanatait. Remek.

Nem tudom miért vagyok ezen még mindig fennakadva, hisz Hope világosan a tudtomra adta, hogy nincs rám szüksége és csak addig voltam jó, míg a szőke kígyó vissza nem tért.

Hirtelen valaki a vállaimnál fogva a falhoz szorított. Hideg ujjai bilincsként fonódtak a karom köré és nem engedtek mozdulni.

Pár percig némán így álltunk. Az illető alig hagyott köztünk távolságot, ezért tisztán hallottam lélegzetvételeit, s a hangos szívdobbanásait is.

- Mira, tényleg beszélnünk kell.

J-Hope.

- Nem akarok veled semmiről sem beszélni! – eszeveszetten rángattam a karomat, de nem sikerült megszabadítanom magamat a hűvös kezének szorításától – Eressz már el!

- Nem! Most nem! Végig fogsz hallgatni, mert valami nagyon fontosat akarok elmondani neked, amit már rég meg kellett volna tennem. – szeme elszántan csillogott a halványan beszűrődő holdfényében.

- Most az egyszer. – adtam be a derekam – De utoljára!

- Köszönöm – elmosolyodott, majd szólásra nyitotta a száját, ám hangos léptek zaja csapta meg a fülünket.

A folyosó vége felől közeledett valaki, egyre gyorsabban rohanva. Megfagyott az ereimben a vér. Nem! Nem akarom, hogy megint egy zom-

- HOSEOK! – kiáltotta rekedt hangon a futó alak – Segítenetek kell! Suga-t és… – végre mellénk ért, megállt egy pillanatra, hogy kifújja magát, majd feltekintett ránk.

- Ne húzd az időt Jimin! Nyögd már ki mi van! – kiáltott rá Hoseok. (?) Jimin végül is így nevezte az előbb.

- Suga-t és Lia-t! Elrabolták!